– Kedves Attila! Mikorra datálható a földtudományok iránti érdeklődésének kezdete? Egyenes út vezetett az okleveles geológus diplomáig és a geokémia világa felé?
– Nem volt teljesen egyenes. Persze úgy szokott kezdődni, hogy az ember gyerekként kavicsokat gyűjtöget, de gyerekkoromban én vegyész akartam lenni. A kémia egészen korán elvarázsolt. Apám kémia tanár, a gimnáziumban én is kémia szakos lettem. A budapesti II. Rákóczi Ferenc Gimnázium akkor még egy igen jó hírű gimnázium volt, kiváló tanárokkal. Ásványgyűjtő szakkörre jártam, ahol nagyon megtetszettek az ásványok, ezáltal a geológia is, így esett aztán a választásom a geológus szakra az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Az egyetem elvégzése után – valószínűleg a vegyészet iránti vonzalom miatt – inkább a geokémia felé irányult az érdeklődésem, kőzettan-geokémiával kezdtem foglalkozni. Ekkor következett egy érdekes kanyar, ami egy belülről fakadó kötődés lehetett, mert minden előzmény nélkül elkezdtem utánaolvasni a stabilizotóp-geokémiának. Grafitokkal, grafitok ásványtanával foglalkoztam akkoriban, és a szakirodalomban a stabilizotóp-geokémiai vizsgálatokkal – szénizotóp-vizsgálatokkal – találkoztam, ami annyira megtetszett, hogy pályáztam egy ösztöndíjra az Utrechti Egyetem stabilizotóp laboratóriumába. A Magyar Ösztöndíjbizottság támogatásával egy öt hónapos tanulmányúton vettem részt. Hazatérésem után fél évvel Pantó György – a Geokémiai Kutatólaboratórium akkori igazgatója – egy stabilizotóp labor kiépítésére nyert támogatást az OTKA-tól, és alkalmazott engem. Innentől már egyenes volt az út. Visszagondolva azt mondhatom, hogy nagyjából determinált volt az idáig vezető útvonal.
– Számos külföldi tanulmányútja során szerzett tapasztalatai alapján milyennek ítéli meg a Földtani és Geokémiai Intézetben működő laboratóriumok helyzetét? Melyek a lényegesebb különbségek a hazai és a külföldi laboratóriumok között?
– Az első különbség akkor tűnik fel, amikor belép az ember az intézetbe. Az 1970-es években épült ez az épület, ami akkoriban, azon a színvonalon még megfelelő volt. Azóta némi felújításon átment ugyan, belül már modernebb képet mutat, de azért a laboratóriumaink nem úgy néznek ki, mint külföldön. Van egy-két labor, amiket akadémiai támogatással felújítottunk, és új műszerek is kerültek beléjük, ezáltal korszerűbbek, de a laboratóriumok többségéről ez nem mondható el. Egy másik különbség, mondhatni trivialitás, a bútorzat. Ilyesmire eddig nem volt pénz. És a geokémikusnak, akinek meg kell vásárolni a héliumot és a különféle alkatrészeket, ki kell fizetni a sok mindent, a bútor a legutolsó gondja. Nem mellékes, hogy a legtöbb projektből nem is lehet efféle dolgokra költeni, mivel tulajdonképpen nem kutatási eszköz. Ugyanakkor meg tagadhatatlan, hogy eléggé leromlott ez a fajta infrastruktúra. Eközben a különböző hivatalokban meg olyan elhelyezési körülmények vannak, amilyenekről a kutatók maximum csak álmodoznak. Persze próbálkozunk, és ha keret adódik rá, újítunk, de valahogy nem olyan az összkép, mint külföldön, ahol ilyesmire több ráfordítás jut.
2-3 évvel ezelőtt a műszeres infrastruktúra is hiányos volt. Mára javult a helyzet, egyrészt az MTA kutatási infrastruktúra fejlesztési pályázatának köszönhetően, másrészt annak, hogy az utóbbi néhány évben a bevételeinket végre nem vették el, ami óriási dolog. Sok olyan évünk volt, amikor a bevételeinket gyakorlatilag a hézagok betömködésére használtuk fel. A szerződéses munkákból befolyó összegeket nem arra fordítottuk, hogy munkaerőt alkalmazzunk, vagy a műszereket pótoljuk, fejlesszünk, hanem az üzemeltetési költség kifizetésére. Ez a folyamat mára megállt, úgyhogy az utóbbi 2,5 évben intézetünk laboratóriumi infrastruktúrája olyan mértékig megújult, hogy most már külföldről is kívánatos célpont vagyunk. Ráadásul ismét elnyertünk egy támogatást egy speciális röntgen diffraktométerre, amiből Európában nincsen még egy a szakmában, tehát ezzel az együttessel élvonalbeli kutatásokat tudunk végezni. Ennek egyik jele például az, hogy a Grenoble-i Planetológiai és Asztrofizikai Intézettel olyan (egyelőre informális) együttműködés alakult ki, hogy már érkeznek hozzánk a francia kollégák, különféle ötletekkel jelentkeznek, keresik az együttműködést.
Tavaly nálunk járt Steve Mojzsis (University of Colorado, Department of Geological Sciences – a szerk. megj.), akit megkértem, hogy őszintén mondja meg a véleményét, és azt válaszolta, hogy „nagyon jó ez az intézet, próbálkoztok”. Ez azért elég sok mindent elárul.
Nagyon remélem, hogy az általános megítélés is változni fog. Ha a budapesti társintézményekkel közösen tervezett, a saját igényeinknek megfelelően kialakítható új kutatóház felépítése megvalósul, akkor ott egy 21. századi követelményeket kielégítő elhelyezés valósulhat meg. Intézetünk műszerezettsége megfelelő magas színvonalú kutatásokra, illetve a többi akadémiai intézettel és az egyetemekkel együttműködve gyakorlatilag majdnem mindent meg lehet oldani, el lehet végezni, és innentől kezdve csak a kutatókon múlik, hogy élnek-e a lehetőséggel. Ma már stabil, felívelő pályán vagyunk, ezt kellene tartani.
– Mi az Ön személyes véleménye az akadémiai reformról, és melyek a fontosabb változások (előnyök/hátrányok), amelyeket intézeti igazgatóként és kutatóként észlel az akadémiai kutatóhálózat átalakítását követően? Mekkora igényt érez Demény Attila a társintézetekkel/ társtudományokkal való együttműködésre?
– Mindennek van előnye és hátránya is. Az átalakítás hátránya egyértelműen az, hogy a korábbi gyors döntési mechanizmust lelassította. Ezeket a problémákat az utóbbi időben felismerve jelentős részben megoldottuk.
Az átalakítás törvényszerűsége megfigyelhető, mert úgy tűnik, hogy az akadémia vezetése ezt a reformot érvként tudta használni a kormányzattal való egyeztetés során, és ezáltal az Akadémia és az akadémiai kutatóintézetek a kormányzattal való tárgyalásban jobb pozíciót foglaltak el. Ha ez az ára az átalakítással járó előnysornak, akkor ezt az árat meg kell fizetni, a későbbiekben viszont ésszerűsíteni kell a rendszer ezen részét. Remélem, hogy ez így is lesz. Tulajdonképpen az első évnek a problémái után rendkívül jó működés valósult meg a kutatóközpontunkban. Véleményem szerint a legnagyobb probléma nem a kutatóközponton belül található, hanem az állami környezetben. A jelenlegi kincstári rendszer miatt a gazdasági igazgatóság borzasztó nehéz feladatokkal küszködik. Egy túlbürokratizált, és az informatika elharapódzásával elostobásított rendszer ez. Nagyon sok energiát igényel, minekutána nem marad kapacitás arra, hogy folyamatosan naprakész adatokat tudjunk kapni. Az új gazdasági vezetés egyik kifejezett célja a projektszemléletű gazdasági nyilvántartás, ami remélhetően hamarosan megvalósul.
Ami az előnyöket illeti, a legfontosabb a nagyobb játéktér. Megjegyzem, hogy szerintem a vezetőségnek abban nincs igaza, hogy egy nagyobb intézmény sokkal több problémát és könnyebben tud megoldani, mint egy kis intézet. Merthogy korábban a kis intézet például küszködött azzal, hogy a közalkalmazotti jubileumi jutalmat kigazdálkodja, most pedig a nagy intézménynek nagyobb a költségvetése. Viszont ne felejtsük el, hogy most nem kis intézetenként 1-2 jubileumi jutalmat kell előteremteni, hanem nagy intézményenként, vagy kutatóközpontonként sok jubileumi jutalmat, vagyis ilyen tekintetben ugyanott vagyunk. Valóban nagyobb a keret, nagyobb a gazdasági játéktér, de ugyanakkor a nagy keretnek a 90%-a lekötött, amivel nem lehet szabadon gazdálkodni.
A játéktér megnagyobbodásának kétségtelenül pozitív hatása a személyzetet illetően érhető tetten. Manapság, amikor fiatal kutatók jönnek hozzánk, látják, hogy itt nem 20-30 kutató társaságában dolgozhatnak, hanem 150 kutató társaságában, aminek köszönhetően én úgy érzem, hogy nagyobb eséllyel tudunk tehetséges fiatalokat ide csábítani, mivel nagyobbak a szakmai lehetőségek.
A Földtani és Geokémiai Intézet a kutatóközponton belül vitathatatlanul nyertese az MTA reformjának. Infrastruktúra-fejlesztésre olyan jelentős támogatásokat szereztünk, amiket korábban a kis intézetünk nem tudott volna elnyerni. Megtaláltuk azokat a pontokat, amelyekkel a társintézetekhez kapcsolódni tudunk, és érdekeltté tettük őket abban, hogy érdemes az igényeinket támogatni. Az infrastruktúra működtetése egyértelműen közös cél és feladat, az együttműködés nem csak szükségszerűség, hanem belülről fakadó igény is kell, hogy legyen. A természetföldrajzos kollégákkal közös OTKA projektjeink vannak, a Csillagászati Intézettel a laboratóriumi asztrofizika és planetológia területén szintén kiváló összeköttetésben vagyunk. Az egyéb intézményekkel való együttműködési igény is természetszerű – az Ökológiai Intézettel, a Természettudományi Kutatóközpontból a kémiai intézetekkel, főképpen a szervetlen kémiai intézetekkel egyértelmű a kooperáció, a Magyar Földtani és Geofizikai Intézettel, az ELTE-vel, a Szegedi Tudományegyetemmel is számos együttműködésünk van.
– Találkozott-e külföldön olyan tudományszervezési módszerrel, amelyről azt gondolta, hogy itthon is hatékonyan lehetne alkalmazni?
– Igazából csak a jól finanszírozottság látszik. A fiatal kutató, aki valamennyi időt külföldön tölt, hazatéréskor mintegy szemrehányóan jegyzi meg, hogy idegenben nem kellett szerződéses munkákkal foglalkoznia. Sajnos az alulfinanszírozottság problémája erősen rányomta a bélyegét az itthoni helyzetre. Úgy gondolom, hogy tudományszervezés szempontjából az MTA példamutató. Az Akadémián belüli pályázati rendszer, a támogatások pályázati alapon történő elosztása teljesen rendben van, logikus. Ugyanakkor mindez már nem mondható el az állami szféráról. Megértem a finanszírozó igényeit – szükséges a teljes kontroll és el kell számolni a társadalom felé, de azért furcsa, hogy miközben az országban személyautókra 100 millió forintos közbeszerzéseket írnak ki, a jelentésemet azért nem fogadják el, mert nem indokoltam meg, hogy miért fizettem elő 25 ezer forintért a Geology folyóiratra. Nos, ez az Akadémián belül nem jellemző. Azt látom, hogy komoly pénzeket ésszerűen és szakmailag osztottak el. Előfordult, hogy nem nyertünk, de olyankor tudtam, hogy valószínűleg kevésbé jó pályázatot adtunk be. Tanultunk belőle, legközelebb jó pályázatot adtunk be, és nyertünk. Ez kutatóközponti szinten is érvényes.
Összességében azt mondhatom, az Akadémia tudományszervezési stratégiájával és munkájával elégedett vagyok, viszont azzal, ami e téren Magyarországra jellemző, nem. Szerintem az OTKA és az Akadémia példáját kell követni. Az OTKA is elég jól működik, bár egy kicsit személyfüggő általában, de ettől függetlenül, mint rendszer jól működik.
– Miket emelne ki a jelenleg futó projektei közül?
– Két OTKA projektet említenék. Az egyik projekt témája cseppkövekbe zárt oldatzárványok stabilizotópos vizsgálata, és a csepegő víz és a klíma kapcsolatának a tisztázása. Ez kvázi technikai jellegű, egy új alkalmazást vezettem be. Amerikában egy lézerspektroszkópiának nevezett módszert dolgoztak ki, amelynek a stabilizotóp geokémiai alkalmazásával foglalkozom. A módszert eredetileg vízminták és gázminták elemzésére fejlesztették ki, én meg cseppkövek elemzésére óhajtom használni. Egyik nagy személyes keserűségem köthető a témához. Amikor az ötletem támadt és a pályázatot beadtam, a világon az egyik első ilyen pályázat volt, de az is lehet, hogy az első. Amikor a pályázatot elnyertem, a világon elsőnek nyertem el, de amire a projekt finanszírozása elkezdődött, addigra a világban megjelentek a hasonló pályázatok – ezt onnan is tudom, hogy magam is bíráltam őket. Most ott tartunk, hogy ugyanebben a témában két publikáció megjelent már az Amszterdami Egyetem, a Floridai Egyetem és a Berni Egyetem kutatóinak tollából. Így hát az elsőbbségről lemaradtunk, és ez pusztán annak köszönhető, hogy a projekt elnyerésétől számítva másfél éves késéssel kaptunk zöld jelzést. Most azon dolgozunk, hogy olyan jellegű adatokat produkáljunk, olyan precíz és gyors módszert találjunk, amit mások még nem tudnak, nem ismernek.
A másik OTKA projekt szintén egy barlangi tanulmány. Több hazai és horvátországi barlangban cseppköveket és felületi karbonát kiválásokat gyűjtünk, amelyeknek a paleoklimatológiai elemzése folyik. Az átlagolvasóban is felrémlik talán az egerszalóki szép mésztufa kiválás (helyi szóhasználattal „Sódomb”), vagy ha valaki járt már Törökországban, vagy látott Yellowstone-i képeket, netalántán járt ott, akkor láthatta az ott megjelenő szép tetaráta, vízesés jellegű kiválásokat. Ugyanazok megvannak kicsiben barlangon belül is – nagyon vékony rétegenként, folyamatosan épülő képződmények ezek, és a cseppköveknél kevésbé védettek. Vizsgálataink során a cseppköveket hosszában kettévágjuk, és a finom rétegeket vizsgáljuk. Ezek tulajdonképpen hasonlóképpen megjelennek a barlangi kiválásokban, travertínókban is, viszont ez utóbbiakat – megfelelő engedély birtokában – több alkalommal is meg lehet fúrni. Fúrómagokat elemzünk, és a rétegek vizsgálatával ugyanúgy megyünk vissza az időben, mint a cseppkövek tanulmányozása során. Az eredményeket megpróbáljuk párhuzamosítani, úgy a Baradla-barlang és Béke-barlang, mint a horvátországi barlangokból származó minták esetében is.
– Sok éve már, hogy – igazgatóként, tudományos bizottságok elnökeként – vezetői feladatokat lát el, sőt, oktatási tevékenységben is részt vesz. Ezek mellett marad elegendő ideje a szűkebb szakterületének részleteiben elmerülni?
– Nagyon jó a kérdés. Egyelőre nem a szakterületet érinti a sok egyéb elfoglaltság, hanem az oktatást, abban nem tudok érdemben részt venni. Néha speciálkollégiumokat tartok, van 1-2 doktorandusz hallgatóm, de igazából mélységében nem tudok oktatással foglalkozni. Nem lényegtelen az sem, hogy az egyetemi rendszer, vagy a Doktori Tanács internetes rendszere kívülről nézve nem egyszerű. Ezek folyamatosan változtatásokon esnek át, és nem tudom vállalni, hogy amikor félévente, vagy évente rá kellene nézni, három napot azzal foglalkozzak, hogy a rendszer kezelését sajátítsam el újra.
Ami a munkát illeti, éppen laborból jövök, és laborba megyek – hála Istennek a kutatással még úgy tudok foglalkozni, ahogyan szeretnék. Nyakamon a kés, ezt folyamatosan érzem, de szerintem minden kutató így van ezzel. Nyilván az elmélyülés mélysége már nem olyan, mint doktorandusz, vagy posztdoktor koromban, amikor egy-két témával foglalkozhattam egész álló nap. A szakirodalom követése esténként, illetve a napi oda-vissza utazások közben történik.
– Utazás hova? Osszon meg az olvasókkal néhány gondolatot Demény Attiláról, mint magánemberről is. Jut szabadidő a családra, hobbira?
– Pomázon lakom, oda-vissza egy óra utazás HÉV-vel, amit olvasással teszek hasznossá. A két fiam már felnőtt ember, huszonévesek, nem úgy igénylik a törődést, mint a kisgyermekek. Egyikük most külföldön él, a másik fiam egyetemista. A feleségemet se bántja annyira, hogy sok elfoglaltságom van, ő is felszabadult az otthoni napi teendők egy része alól.
Legfőbb hobbim a munkám, számomra ez olyan, mint másnak, pl. a repülőgépmodell-készítés. Nyilván ezt a hobbit úgy kell művelni, hogy a társadalom is elismerje, valójában hobbival felérő munkáról van szó. Ezen kívül esténként olvasok, társasjátékozunk a feleségemmel és az itthon maradt gyermekemmel, és természetesen testedzésre – síelés, biciklizés, gyaloglás – is szakítok időt.