Az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Geokémia és Paleoklíma Kutatócsoportja öt tanulmánnyal szerepel a negyedidőszak-kutatás tekintélyes nemzetközi folyóiratának, a Quaternary Internationalnek ez év áprilisi, tematikus számában. Publikációiban a gleccserek kiterjedésével, a jégár-rekonstrukcióval, az évgyűrűk stabilizotópos vizsgálatával és a cseppkövek elemzésével is foglalkozik.

A Kárpát-medencének és a Balkánnak a késő pleisztocén és a holocén időszakban bekövetkezett éghajlatváltozásait elemző kötetben (Climate change in the Carpathian-Balkan region during the Late Pleistocene and Holocene) nyolc ország 22 tudományos műhelye 24 cikkben ismerteti eredményeit. Öt tanulmányával a Geokémia és Paleoklíma Kutatócsoport(GP) a régió legaktívabb paleoklimatológiai tudományos műhelyének számít. Ebből négy publikáció a GP keretében működő 2ka Paleoklíma Lendületkutatócsoporthoz fűződik.

“Az elmúlt években a paleoklimatológiai kutatások egyik fő iránya a földtörténeti »közelmúlt«, a késő pleisztocén és holocén eseményeinek feltárása lett. Az utóbbi néhány ezer esztendőben ugyanis a földrészek már a jelenlegi helyükön voltak, kialakultak a ma ismert hegységrendszerek, és a világtenger szintje is közel azonos volt a mostanival. A legfontosabb, földtörténeti léptékben vett éghajlat-alakító »peremfeltételek« tehát nem különböztek mai állapotuktól, ezért remélhetjük, hogy a megértett folyamatok, felismert visszacsatolások analógiát adhatnak a közeljövő pontosabb modellezéséhez is” – hangsúlyozta az mta.hu-nak Kern Zoltán, aki tavaly nyert támogatást az Akadémia kiválósági programjában.

A kutatók egyebek közt cseppkő elemzésével csaknem tízezer évre visszamenőleg nyomon követték a kutatók, miként ingadozott az Atlantikumból és a Mediterráneumból származó csapadék mennyisége a Kárpát-medencében. A valamikori csapadék mennyiségéről, eloszlásáról tanúskodik a tavi kovavázas egysejtűek, a diatomák oxigénizotóp-összetétele. Ez utóbbi munka a Magyari Enikő, az MTA által támogatott MTA-MTM-ELTE Peleontológiai Kutatócsoport munkatársa által vezetett együttműködésben valósult meg.

A lendületes kutatók elkészítettek egy geomorfológiai alapú jégár-rekonstrukciót is a ma már jégmentes Radnai-havasok nyugati régiójában: E vizsgálatok révén a késő pleisztocén eseményeiről lehet képet kapni. „A Fekete-tengertől nyugatra ez volt a legkeletibb eljegesedett terület, tehát az egykori gleccserekből származtatott hóhatáradatoknak a meghatározása kulcsszerepet játszhat a glaciális időszakokban lejátszódó folyamatok megértésében” – magyarázta Kern Zoltán.

A kutatócsoport beszámolt a baktalórántházi tölgyek dendroklimatológiai vizsgálatáról is, amelynek során több módszertani újdonságot is alkalmaztak, így hazánkban első ízben végezték el évgyűrűk faanyagának stabilizotópos elemzését. Ezek az adatok az utóbbi évszázadokban lejátszódott változások éves időfelbontású vizsgálatára kínálnak lehetőséget.

Azt is vizsgálták, hogy milyen mértékben lehet az éghajlattól függetlenül az emberi tevékenység számlájára írni a hazai folyók jégjelenségeiben tapasztalható változásokat. „A Duna Budapestnél 1817-1875 között minden télen befagyott, az egybefüggő jégpáncéllal fedett időszak hossza átlagosan 27 nap volt, míg napjainkban eseményszámba megy a zajló jég megjelenése is a folyón. A jégpáncél eltűnése azonban nem annyira az enyhébb időjárással magyarázható, mint azzal, hogy a vízrendezési munkálatok nyomán megváltoztak a jégképződés medermorfológiai feltételei” – világított rá a lendületes kutató, aki szerint tanulságos lehet a jégjelenséges időszak hossza és a téli középhőmérséklet közti kapcsolat hosszabb távon történő elemzése.

“A 20. század végén ~0,7 ºC-kal hidegebb téli középhőmérséklet esetén jelent csak meg jég a Dunán, mint egy évszázaddal korábban. Ha a jégképződés körülményei százéves öszehasonlításban megegyeznek, akkor semmi nem indokolná ezt a különbséget. Arra kell tehát gyanakodni, hogy a városi csatornahálózatból a folyóba kerülő melegebb szennyvíz okozta hőszennyezés, valamint a folyó mentén felerősödött ipari és közlekedési tevékenységből származó fagyásgátló hatású szennyezők vízbe jutása, például az utak téli sózása okolható ezért a változásért. Ez viszont egyértelműen azt jelenti, hogy a budapesti zajló jeges napok számának csökkenésében nem annyira az éghajlat melegedése tükröződik, mint inkább a környezetterhelés” – hangsúlyozta Kern Zoltán.